Szeptember végén egy vártemplomi kis csapattal, huszonhatan, a Hátszegi-medence őrszemei, vagyis a Retyezát-hegység csúcsai alatt, völgyeken, sziklák lábánál, hegyi tavak és hófoltok között, 2000 méteres magasság fölé emelkedve éreztünk hálát azért, hogy Isten meghívott bennünket leírhatatlan és festői szépségű világát szemlélni.
Leírhatatlan, ahogy a napfény megcsillan a tavak víztükrén, vagy ahogy a felhők rálehelnek a sziklacsúcsok hósapkáira. Festői a zöld sziklatömbök látványa, és lábunk előtt, a kövek tövében pirosló áfonyabogyók.
Felfelé a 121. zsoltár tanítása érik bennünk: „Szemeimet a hegyekre emelem!” A 121. zsoltár a felfelé menés zsoltára, és legyünk mi is az emelkedő népek, közösségek sorában.
Lefelé nem emeljük olyan gyakran szemeinket a hegyekre, mert csetlünk-botlunk, és a lábunk alá nézünk, hogy ne csússzon ki alólunk.
Szombaton lejöttünk a hegyről, vasárnap pedig megálltunk a „Sziklán”, Őraljaboldogfalva ezeréves templomában, ahol a lelkipásztor elmondta: nagyobb van itt, mint a templom: Krisztus, akiből fakad az élet forrása!
Ebből a forrásból merített új erőt az 1400-ban készült falképen látható menekülő huszita barát, és mi mindannyian, akiknek menedékünk és segítségünk az Úr.
Legyen Övé a dicséret, a dicsőség és a hála!
